DICSŐSÉG TÁBLA

 

azoknak.... akiknek sikerült, mert voltak olyan erősek, hogy kitartottak önmagukért, szeretteikért... az ÉLETÉRT... 

 

 

Domcsi (19)

"Sziasztok! Adri javasolta, hogy írjam le énis a történetemet, úgyhogy nekiállok... Bár nem szívesen idézem föl, remélem tanultok belőle, és erőt merítetek néhányan a felépüléshez.
12 éves voltam, amikor az anorexia belépett az életembe. Vékonyabb gyerek voltam az átlagosnál, de azthiszem fejlettebb is. A testemben korábban megindultak a hormonális változások, és csípőben/mellben szélesedni kezdtem. Idősebbnek látszottam a koromnál, és a fiúknak tetszettem. Néha a 18-20évesek is megnéztek, és rettentően megijedtem, nem tudtam mi történik. Ezzel egy időben meghalt az imádott nagypapám is, ami szintén nagy veszteség volt számomra...összességében nagy volt a családban a felfordulás, elhanyagolva éreztem magam. Vissza akartam kapni a régi életemet, gyerek akartam maradni, és senkivel nem mertem erről beszélni. Az első lépés amit megtettem, hogy újra "rend legyen" az életemben, hogy vettem 2doboz metabol tablettát, és étvágycsökkentőket.. Egy idő után a fogyás már sikerélmény is volt, és büszke voltam, hogy kibírok több napot is kaja nélkül.

14évesen kerültem először kórházba, akkor közölték a családommal - meg velem persze - hogy táplálkozási zavarom van. Anyu megnyugodott, mert ahogy fogytam és hullott a hajam azthitték rákos vagyok.. Mikor kiengedtek a kórházból a gyomorszondának hála plusz 5kiló volt rajtam. Depressziós lettem, vissza akartam fogyni de féltem, hogy lehetetlen... váltakozott a reménytelenség + zabálás, valamint a bizakodás + önhánytatás. Nagy nehezen visszafogytam, de a bulimiás időszakom közel 1éven át tartott. Annak ellenére is hánytattam magam, hogy sokszor már csak vér és epe jött fel. A hányás olyan volt, mintha megtisztulnék. Ha már nagyon rosszul voltam 1-2hétig beértem a hashajtókkal is, de tripla adagokban sajnos.

A következő három év az anorexia és bulimia váltakozásával telt, néha több volt a súlyom, néha visszafogytam, viszont elégedett sosem voltam magammal. Természetes volt, hogy így élek, nem tudtam elképzelni máshogyan.

Az utolsó hat hónapban nagyon súlyos állapotban voltam. Öngyilkos hajlamokkal, állandó fájdalmakkal, bűntudatom volt a családom miatt. Anyu egész nap sírt, apám dührohamokat kapott, majd napokig nem szólalt meg.. Szinte elkönyvelték, hogy meg fogok halni, mivel senkire nem halgattam. Tényleg nem éreztem, hogy alultáplált lennék, úgyéreztem van még miből fogynom bőven. De mindenki mást is tehénnek tartottam, illúzióvilágban éltem.

Már vizet is alig mertem inni, nem mertem bekenni magam a testápolóval, mert attól féltem, h azis hízlal. A gyógyszereket (hormont, hogy a mensesem rendben legyen, és néhány étvágycsökkentőt) éh gyomorra, sokszor víz nélkül vettem be, előfordult, hogy hashajtóval is felturbóztam a mixet.

Egyszer tesiórára készülődtem otthon, bevettem a gyógyszereket, vizet nem ittam szokás szerint, majd elindultam. Már az odafele vezető úton furán éreztem magam. Futó-váltó edzés volt, a második szakasznál elképesztő fájdalom hasított a mellkasomba, és hányni kezdtem. Ott mindenki előtt sápadtan, a földön fetrengve. A gyógyszerek egy véres fehér habszerű dologgal együtt feljöttek, azután elájultam. A kórházban tértem magamhoz, mindenem fájt, iszonyatosan magas volt a pulzusom és hihetetlenül szomjas voltam. Infarktusom volt, besűrűsödött a vérem.. Megkaptam a gyomorszondát meg az infúziót, és lefektettek aludni.
Éjjel már kicsit jobban voltam, és öklendezni próbáltam, hátha kijön a gyomorszondán kapott pép, de persze nem sikerült. Álomba sírtam magam. Pár órával késöbb felébredtem az oldalamon fekve, arra hogy fájnak a térdeim. Felültem, és láttam, hogy a csont kiáll a térdemből, és vérzik. Egyszerűen átszúrta a csont a bőrömet, nagyon fájt. Az ággyal szemben lévő kis fali tükörben láttam magam, hirtelen pont olyannak, amilyennek mások is láttak...nem kövérnek, hanem gyengének és alultápláltnak. A megbánáson és félelmen át a bűntudatig mindent éreztem, és sikító rohamot kaptam. Mikor az ápolók és az orvosom berohantak a szobámba sokkos állapotban voltam, felpattantam, de már nem tudtam járni, összeestem, kiszakadt az infúzió, ennyire emlékszem abból a napból. Mikor magamhoz tértem az első dolog amit mondtam az orvosomnak, hogy ne hagyjon meghalni...
Hosszú volt az út az egészségig, az első kilók felszedése volt a legnehezebb. Tudatosítani kellett magamban, hogy most ez a cél, nem leszek hájas.. Természetesen az átkoplalt tinikor nem múlt el nyom nélkül, de a jó közérzet, az élet mindent megér. A testképzavar halálos, halálos kitartással jár, az akaraterő az egészségesen működő test ellen fordul. Ezt ne hagyjátok!! Ebbe hosszas szenvedések, testi-lelki kínok után jó eséllyel belehalhattam volna, ha TE idáig eljutsz semmi garancia nincsen, hogy nem halsz bele. Lehetetlennek tűnik kitörni, pedig nem az. Az anorexia halált okoz, irónikus túlzások nélkül mondom. A felépüléssel SEMMIT nem veszíthetsz! Remélem segítettem, ha végigolvastad az már fél siker :)
"

 

 

 

 

Móni (18)

"Szeretném megosztani veletek a betegségem történetét, amiből remélem sok anorexiás erőt tud meríteni a gyógyuláshoz, illetve  lesznek olyanok is, akiket elrettent  a betegségtől.
                12 éves koromban kezdődött az egész, amikor egy vírusos betegség során nagyon legyengültem és rengeteget fogytam. Körülbelül  41 kg-ról indultam, de azalatt a 2 hét alatt lement rólam 5-6 kg . ( Ekkor amúgy 157 cm magas voltam, tehát alapból is elég vékony.) Nem láttam magam kövérnek, de egyszerűen nem tudtam visszaszedni a ledobott kilókat. Eleinte még sikerült tartanom a 36 kg-t, de pár hét múlva megint fogyásnak indultam és szinte alig ettem valamit. Hamarosan kórházba kerültem,ahol  számos vizsgálatot elvégeztek, mert egyszerűen még az orvosok se hitték, hogy egy 12 éves lány,helyes testképpel anorexiás lehet.  Aztán 32-33kg-nál már teljesen felborult a hormonháztartásom: a végtagjaim rettenetesen hidegek voltak, hullott a hajam, a bőröm kezdett elszíneződni, teljesen ki voltam száradva. Persze kiváló magyar orvosaink még ezek után sem gondoltak az anorexiára. Végül anyukám felhívott egy pesti gyermekpszichiátriát, ahol azonban csak hetekkel későbbre kaptunk időpontot, akkor is csak egy ambuláns vizsgálatra. Ott megállapították, hogy életveszélyben vagyok.(Ekkor már csak 30kg voltam.) Az ott töltött 3 hét alatt tulajdonképpen megmentettek az éhenhalástól (már félő volt, hogy leáll a szívem), de lelkileg még rosszabb állapotba kerültem. A többi anorexiás lány hatására én is kezdtem kövérnek érezni magam, illetve megjelent a kényszermozgás, amit azonban elég nehéz volt kivitelezni, hiszen állandóan felügyelet alatt voltunk. Így tudom leírni az ottani kezelésemet: 22 nap, napi 6-8 étkezés, az utolsó közvetlenül lefekvés előtt, szóval állandóan fájt a gyomrom. Minden nap kaptunk  háromszor fél liter vajas, tejszínes, tojásos gyümölcsturmixot. Továbbá szólnom kellett az ápolóknak, amikor vécére mentem (eleinte félig nyitott ajtónál kellett pisilnem, nehogy esélyem legyen meghánytatni magam). Még azt is megszabták, hogy milyen testhelyzetben ülhetek . A szüleimtől csak levelet kaphattam, körülbelül 2 hét után látogathattak meg először  személyesen. A  22  nap alatt nagyjából 4-5 órát töltöttem a szabadban. Szóval ilyen áron felhízlaltak 34,5 kilóra. Mikor egy hét múlva elmentem kontrollra, 35 kg voltam, tehát megállapították, hogy gyógyulóban vagyok, nem is kellett többet visszamennem.

Ez utóbbi igen naiv feltételezés volt, mivel akkor jött a vakáció és szeptemberre ismét visszafogytam, sőt a testtömegem olyan  28,5-29 kg között mozoghatott. Ekkor napi 3-4 órát futottam, alig ettem valamit. Mellesleg már teljesen kiszőrösödtem a szervezetemben termelt férfihormonok hatására. Közben bejött a képbe egy pszichológus is, aki semmi eredményt sem ért el. A barátaim többsége eltávolodott tőlem, sőt egyesek kifejezetten ellenségesek voltak velem. Hízni szerettem volna, hogy örömet okozzak a szüleimnek, de nem sikerült.  Majd vissza akartak küldeni a pesti pszichiátriára, de könyörögtem, hogy hadd menjek a megyei kórházba. Másnap az intenzív osztályra kerültem. Az ereim már annyira összeszűkültek, hogy csak 22 szúrás után sikerült végre bekötni valahova az infúziót. Talán ez volt az a pont, ahol kezdtem felfogni, hogy tényleg bármikor meghalhatok. Még pár hétig igen nehezen ment az evés, de körülbelül 3 hét után elkezdtem magamtól is ételt kérni.  5 hét kórház után ismét otthon lehettem és hízni kezdtem. Sajnos 1 hónap múlva meghalt a nagypapám, pár héttel utána pedig a nagymamám is. Majdnem visszaestem, de tudtam, hogy pont ezt nem szabad megtennem sem a családommal, sem magammal, hiszen a betegség annyi mindent elvett már tőlem.

Úgy másfél évvel a betegség kezdete után sikerült elérnem egy elfogadható súlyt, de még legalább egy évig tartott, amíg teljesen felépültem (testileg és lelkileg is). De sikerült! Mostanra egy boldog, sikeres és szép 18 éves lány lett belőlem. Gyógyuljatok meg mihamarabb, mert így nem lehet teljes életet élni! Egyszerűen muszáj. Egészségesen sokkal szebb és boldogabb az élet!"

 

 

 

 

Hajasbaba (20)

"Nekem ez az egész táplálkozási zavar 2007 szeptemberében kezdődött. 20 éves lány vagyok. 48-49 kg-ról indultam és 169 cm magas vagyok. Márciusra lefogytam kb. 40 kilóra. Akkori BMI: 14,01 volt.
     Ha nagyon be kéne vallani, h milyen táplálkozási zavarom volt, akkor anorexiásnak mondanám magam.

     Pánikrohamaim voltak, ha ennem kellett. Örökké fáradt voltam, nem tudtam koncentrálni a tanulásra. Volt olyan, amikor már az éhségtől hánytam. Állandóan fáztam, és száraz volt a bőröm. Folyton ideges voltam. Sírógörcseim voltak a tükör előtt. Amikor először próbáltam szilárd ételt enni, kihánytam mindent, és anyámnak sírtam, hogy ez nem lehet igaz, hogy én nem tudok enni Szóval aki azt hiszi, hogy hű de jó anorexiásnak lenni, az hatalmasat téved. Ez egy szörnyű betegség.

     Egyszer majdnem kiszáradtam. Ez azért volt, mert nagyon le volt gyengülve az immunrendszerem. Én csak az ügyeletet jártam meg. Azután elgondolkodtam sok mindenen, és hízókúrára fogtam saját magam, mert persze nem is kellett volna fogynom. Az osztálytársaim egytől egyig elfordultak tőlem. Senki sem értette, hogy mi történik velem. A családom nagyon jól tudta, hogy nem lehet beszélni a fejemmel, rámhagyták a dolgot, mert annyira makacs vagyok. A barátaim nem fordultak el tőlem, hanem féltettek. Amikor a legjobb barátom a szemembe mondta, hogy én anorexiás vagyok, azt mondtam Neki, hogy én? Én nem vagyok olyan hülye. Áhh, képtelenség. Amikor a testvérem mondta, hogy az anorexiások sokkal kövérebbnek látják magukat a tükörben, kiröhögtem az összes szerencsétlen lányt, hogy miért nem látják a saját tükörképükön, hogy gebék. Persze amikor én voltam ugyanebben a helyzetben, nem ismertem fel, hogy nekem valami bajom van. Mindigis tagadtam.

Sokan segítettek gyógyulni. Leginkább az interneten találtam virtuális barátokat-akik, remélem, egyszer igazi barátokká válnak. Velük levelezek, beszélgetek. Igazából a gyógyulásom első, legnehezebb időszakát egy 15 éves leányzónak (Eszternek) köszönhetem, és egy idősebb srácnak (Dodónak), akik akkor is tartották bennem a lelket, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Köszönöm Nekik.

    Most 169/48 kiló vagyok.  Kezdek megbarátkozni magammal. Próbálom elfogadni a testem olyannak, amilyen. Nehéz, nagyon nehéz, de jobb így. Mindenkinek."

 

 

 

 

Amika (18)

"Sziasztok!
   Most elmesélném nektek "történetem" amely remélem sok anának és annak akaró embernek erőt gyűjt és meghátrálásra bír!
Szóval úgy kezdődött hogy 6éves korom óta úszom, 8éves koromtól pedig versenyszerűen kézilabdázom. Az elején elég nehéz volt mindként sport edzéseit, meccseit...stb és sulit is összegyeztetni, de egy idő után mindenre találtunk megoldást!
   Aztán szinte minden nap jártam edzésre, elég jó formában voltam, úgyhogy ez nem okozott gondot, de egyre izmosabb és vékonyabb lettem. De az alakom egész jó volt, ezért mire 14 lettem non sok fiú ugrált körölüttem! Ez tetszett nekem, de a szervezetemnek már nem annyira, hogy egész nap alig ettem, viszont azt a minimális mennyiségű ételt a duplájárá ledolgoztam! Sokszor nagyon fáradékony és sápadt voltam. Aztán végülis egy időre abbahagytam a kézit, de az úszást folytattam. De viszont az úszás sokkal több munkával jár, sokszor naponta háromszor van edzés és ilyenkor egyszerűen elfelejtettem enni.:( Egy kis idő után már nem is akartam. Nem is nagyon kívántam, szóval így megvoltam, hogy szinte napokig vízen, kávén éltem! Igen, már 14évesen kávéztam, ami pedig nem tett jót a szívemnek. Így aztán a 48-49 kilómból 40 lett!:( A barátaim már előtte is figyelmeztettek, hogy ennek így nem lesz jó vége, de se rájuk, se a szüleimre nem hallgattam, akik pedig már régen elakartak vinni orvshoz, de én nem mentem, nem engedtem, hogy elvigyenek. De aztán amikor ez a 40kg bekövetkezett, azt mondták: na mostmár ELÉG! A barátaim folyton a sarkamban voltak a suliban+ mindenhol.Otthon a szüleim tettek így. Figyelték, hogy mit csinálok a kajával, ha látták, hogy nem akarom megenni addig ültek mellettem ameddig meg nem ettem!
Na de arra ők sem gondoltam, hogy van wc is, ezért amikor egy kicsit békén hagytak (visszagondolva: sajnos) elmentem  wc-re és kihánytam. Ez ment non-non-non sokáig, mivel egy idő után rájöttek a hánytatásokra. Ekkor lelkileg voltam a legrosszabb állapotban. Senki nem tudott soha felvídítani de vhogy kibírtam elég sokáig, de amikor látták, hogy már kezd egyre súlyosabb lenni a helyzet, megfogtak és elvittek orvoshoz.
   Az orvos megvizsgált és megállapította, hogy szívritmuszavarom van(valszeg a rengeteg sport+rengeteg kávé együttese). De ekkor már a bőrom is kezdett elszíneződni, a rengeteg hajamból is alig maradt, állandóan fáradt és sápadt voltam. Ekkor be kellett feküdnöm a kórházba, ahol megállapították, hogy anorexiás vagyok. Ez után saját "menüt" kaptam, állandóan figyeltek minket->egy másik anorexiás lánnyal feküdtem egy kórteremben, aki viszont már nagyon súlyos állapotban volt, rettenetes nézett ki, de viszont sokat beszélgettünk, elmondtam neki a fiúügyeimet és ekkor elkezdett azzal tömni, hogy a fiúk csak a legvékonyabb lányokat szeretik...stb...ekkor persze elkezdtem úgy érezni, hogy az orvosok hülyeségeket mondanak: az anorexia nem egy betegség, az anorexia egy jó dolog és persze a legfontosabb:FOGYNOM KELL!!
 Nahát ez ebben a klinikában elég nehéz dolog volt, mivel állandó felügyelet alatt voltunk, annyit engedélyeztek, hogy naponta egyszer lemehessünk az udvarra, ilyenkor szabadon sétálhattunk, de persze mit csinál ilyenkor két ana lány?! Hát persze, hogy kihány mindent. "Szerencsére" a séta mindig ebéd után volt, így kitudtuk hányni az ebédet, a többi étkezés után pedig amikor nekünk a vizitre kellett volna várni kiosontunk a wc-re és kihánytunk mindent!
Így elértem a 32kg-ot. Ekkor már az orvosok attól féltek, hogy leáll a szívem. De és innen kezd hasonlítani a történetem a dicsődég falon található történethez.
    Anyukám elvitt egy klinikára, ahol kifejezetten ilyen betegekkel (is) foglalkoznak! Egy nap min. 6étkezés, bőséges adagokkal, mindenhova kísértek, mivel én tényleg elég rossz állapotban voltam és volt, hogy megpróbáltam hányatni magam, de rajtakaptak, ezért teljesen nyitott ajtónál kellett wcre menni, minenhova, de tényleg mindenhova jött velem valaki. A kórteremben egy olyan lánnyal feküdtem, aki az anorexia hatására már járni se non tudott. Vele sokat beszélgettem, ő már nem látta magát kövérnek, gyógyulni akart, de nem tudott. Rémesen nézett ki. Megkedveltem, non jóban voltunk. Viszont 2héttel később a szervezete nem bírta tovább és meghalt.:(( De szerencsére én nemhogy még rosszabul lettem volna, hanem küzdeni akartam. Tudtam, hogy ő is ezt akarná, ezért megpróbáltam nem kihányni az ételt. Ez egy ideig non nehéz volt, de aztán a szervezetem vohgy visszaszokott a normális dolgokhoz és ebben a barátaimnak non-non sok érdeme van, mivel 2naponta bejártak hozzám és öntötték belém a lelket 2hónap után 45kilósan elhagyhattam a klinkát!:))) Ezután egy hónapig megint nehezen ment az evés, de a barátaim bevetették a jól ismert trükköt, mindenhova jöttek velem, így nem este vissza!(y) Sőt híztam 4kilót, ami izom! Miután kijöttem megint elkezted úszni IS, így féle éve egy egészságes, sokak szerint szép 18éves lány lett belőlem.:]]

 

Nem kívánom senkinek, hogy élje át azt amit én, mert ilyen áron egyetlen mínusz kiló sem éri meg!! Fogyjatok egészségesen!"

 

 



 

Oldalmenü
Diavetítő
Naptár
Szavazás
akarsz még élni........?
igen
nem